Az idei magyar Himalája-expedíció érdeklődve figyelt eseményeinek sorában mindannyiunkat megdöbbentett a híradás: Horváth Tibor eltűnt. Tibor május 5-én, szombaton az alsó négyes táborból (6800 m) jelentette visszafordulási szándékát. Eközben Erőss Zsolt elég erősnek érezve magát, folytatta a csúcstámadás előkészületeit. Mindkét döntés ésszerű volt, hiszen Tibor érezte az akklimatizáció hiányát, Zsolt viszont a tapasztalatára támaszkodva joggal ítélte esélyesnek a továbbmenetet. Földes András elindult az alaptáborból, hogy a visszatérő Tibornak élelmet vigyen a kettes táborba, de a kitörő hóvihar miatt a tábor alatt kétszáz méterrel vissza kellett fordulnia. Éppen ezalatt, délután négykor jött Tibor utolsó üzenete a hármas tábor alatti mellig érő hóról, és a lemeneti út megrongálódott köteléről. Hatodikán néhányan elérték a csúcsot, Zsolt azonban kimerülten jelentette rádión, hogy visszafordul, a hegy és a józan ész ennyit engedett meg neki. Aznap este a hármas táborig jutott. Hétfőn a csúcs felől visszatérők, köztük Zsolt erősítette meg, hogy Tibornak nem látták nyomát. Ezzel a tragédia ténye szinte biztossá vált.

Kollár Lajos, aki mellesleg a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetségnek is szakreferense, jól ismert arról, hogy expedícióin fokozott figyelmet fordít az ésszerű biztonságra: nála legfontosabb cél, hogy mindenki épségben hazatérjen. A Himalájában azonban még ez sem garancia a teljes biztonságra. 

A bulvároldalakon olvasható szenzációhajhász hírek még az expedíció tagjainak meghasonlásáról is beszámolnak, felnagyítva, illetve félreértelmezve a tényeket. Hogy a kimerülten leérkező Erőss Zsolt elé csak Földes András ment fel, Mécs László pedig nem, ez az eseményeket felfújni akarók számára cserbenhagyást jelent. Kétségtelen, hogy egy ilyen kimerítő csúcskísérlet után minden segítség nagyon jól jön a mászónak. Itthon, a tengerszint oxigén- és koffeindús májusi környezetében kézenfekvőnek tűnik a gondolat, hogy ilyenkor fejünkbe csapjuk szafari-sapkánkat, zsebrevágjuk a mobiltelefont, és frissen elészaladunk a lejövő társnak. Ott fenn, viharban, a leépülő szervezet betegségeivel, fagyással küszködve ez már nem ilyen egyértelmű. Különösen akkor, ha nincs vészhelyzet. Aki mégis képes rá, arra büszkék vagyunk, aki viszont nem érezte ennek szükségét, az nem hibáztatható érte. Mire is menne egy bulvárlap, ha olyan hírekkel próbálná növelni az olvasottságát, hogy mondjuk egy megátalkodott tizenéves fiatal már ismét átadta az ülőhelyét a nyugdíjas Kovács néninek a hetes buszon?